Az Út, amit bejárunk az életben, valójában nem csak a tetteinkből áll.
Legalábbis... azt hiszem, hogy a valós személyiségünk, a gondolataink fejlődése is egy út. Egy olyan tananyag önmagunkról, a világról, amit soha nem fogunk tudni teljes egészében megtanulni.
Olyan ez, mint egy létra. A Gondolatok Létrája.
De talán ezek a létrák, amik bennünk vannak, nem felfelé vezetnek, hanem lefelé. Mélyre, a valós világ háta mögé, magunkba.
És a legtöbb ember csak a létra tetején táncol, az érdektelenségtől merészen. Nem tudja, nem akarja tudni, hogy mekkora mélység felett egyensúlyozik, bekötött szemmel.

Hiba van a valóságban.

Igyekszem lejjebb kerülni. Igyekszem mélyebbre jutni. És ezáltal mássá, talán jobbá válni egyszer.

A legkönnyebb út a lejjebb jutásra, ha eltörik a lábunk alatt a fok. Márpedig sokszor eltörik: fájdalom, csalódás által.
És akkor ott vagyunk, valahol máshol az ismeretlenben, ahol körül kell néznünk, ahol újra kell értelmeznünk minden fogalmat.
Miért olyan nehéz önmagunktól lejjebb lépni? Miért olyan könnyű felszínesnek, boldognak és gondtalannak lenni, nem foglalkozni a mélységgel, csak nevetve forogni, táncolni a létra tetjén?
A merészség és a tudatlanság nagy úr - kevesen esnek le a földig. De a legtöbben csak akkor eszmélnek rá a helyzetükre, ha beszakad alattuk egy-egy fok...

Hová vezet az Út? Hol van a létra legalja?

A céljaink elérése sokszor akkor tűnik a legtávolabbinak, amikor megtettük az első lépést. Mert ilyenkor érezzük igazán, hogy ezért az egyetlen apró lépésért is mennyit kellett küzdenünk, és hogy mennyit kell még azon a hosszú úton, ami a végtelenségbe nyúlik előttünk...

a francba...