Loona blogja

"...Most testemben elbújt félős kis pára,
Igen az vagyok inkább.
A felhőknek lába.
Eső, csak eső lép odakint,
De idebent nem hull,
Nem hull, csak úgy ideint." /E.H.: Odakint a Földön esik/

Elkezdtem olvasni a Kis herceget. Ez kb. a harmincadik alkalom életem során. Igen, azt hiszem, kb. ennyiszer olvastam már el... És még mindig imádom. :) Azt hiszem, a következő a Micimackó lesz. Kedvenceim: gyerekkönvyek, amiket valójában felnőtteknek írnak.

Ma megköszöntem a Teremtőnek, hogy ilyen ízléssel születtem. Ha nem imádnám ezt az esős, borús, borzongató időjárást, már régen megőrültem volna. Szerencsére ez megmelengeti az én kicsi szívemet. :) Ma sétáltam reggel a suliba, és élveztem az arcomon a szúrós kis cseppeket, és a szürkés égboltot. Átjárt valami melankólikus-gyönyörű keser-édesség. Szeretem. Már csak a színpompálló levelek hiányoznak... Már előre is október-lázban égek. :)

Azt hittem, már túl vagyok Rajtad. Nem. Bár ezt Te úgysem fogod soha megtudni, de ennek talán még örülök is. Jobb így. Az Idő majd mindent megold...

Kezdem tudomásul venni személyen szürkeségét. Ezzel együtt kezdem hiábavalónak érezni az oly régen áhított új ruhatár beszerzését. Az eddigi egyéniségieskedés helyett mostanában inkább a háttérrel való egybeolvadáshoz van hangulatom. Még a végén natúrlány leszek...

Közeleg a nagy nap: szónoki adottságaim megmérettetése. Félek. Ha kevésbé lennék antiszociális, talán jobban menne a dumálás...

Furcsa, de mostanában kívülállónak érzem magam a saját életemben. Vagy inkább a saját életemből. Irányítok, de nem arra, amerre én akarok, hanem arra, amerre szükséges. És vannak dolgok, amiken felül szeretnék emelkedni, de képtelen vagyok. Magammal állok a legnagyobb harcban. Egyrészről meg akarok felelni a velem szemben állított kihívásoknak, és elvárásoknak, másrészt pedig le akarom sz*rni az egészet, és naphosszat szaladgálni a pusztában...

Egy ember tartja bennem a lelket: "A". Ha vele nem röhögnék napi másfél órát, már elvesztem volna a saját labirintusomban. Ezúton is üzennék neki egy nagy pulykatáncot. :D

Ünnepélyes fogadalom: idén tisztelet- és felelősségteljes leszek. Még jobban, mint eddig. Ma sok olyan dolgot kiabáltam az iskola falai közt bizonyos tanároknak címezve, és ígérgetve, amiket az ő érdekükben nem fogok betartani. :D Ja, és igyekszem nem megkeseríteni embertársaim életét. Mert ez nem fér bele az életfilozófiámba.
Desokat változtam..... Köszönöm ezt Istennek, és az élet kemény csapásainak. Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Nekem ez járt. És lám: amióta kenyérrel dobálózok, azóta rám is kevesebb követ hajigálnak...

Igyekszem néha ide is írni...
Nem mintha érezném értelmét. Igazából ez a kis naplóság nem ad nekem sok reményt a változásra. Nem is tudom, minek írom ezt ide. Úgysem érdekel senkit a világon. Nem baj. Majd elolvastatom "A"-val. :D

Végülis azt sem tudom, min kellene változtatnom. Ezt pedig nehezen tudnám azzal elérni, hogy leírom ide ügyes-bajos kis szánalmasságaimat. Lehet, sokat segítene, ha tudnék beszélni mondjuk 40 évvel öregebb önmagammal. Vagy valakivel, aki ugyanúgy érzi itt magát, mint én.

Ma láttam egy félig megsárgult szőlőlevelet. Rámmosolygott. Visszamosolyogtam rá.

Új év. Sok új arc. Én meg egyre kevésbé vágyom ilyesmire... Antiszocialitásom az egekben. Ma mindenki azt kérdezgette: "Pasi?" Hát a végén már majdnem elröhögtem magam. :D
Nekem nem erről szól az élet. Egy évvel ezelőtt erről szólt, aztán meg is szívtam. Persze ennek így kellett lennie. A sok szenvedés (és önsajnálat) után megköszöntem Istennek... Elvett valami nagyon fontosat. De ezáltal kiszélesítette a látókörömet. "Pasi?" Miért ez az első kérdés? Miért nem kérdezi meg senki, hogy "És mit alkottál a nyáron, kedves Loona?", vagy hogy "Olvastad Tóta W. blogját?". Mindegy. Ilyeneken már nem akadok fenn... :D

Miért olyan nagy dolog a repülés? Szerintem csak koncentráció kérdése... Jedi erő ide vagy oda, a "normális" relatív.... Ha nem lennének a "köz" által elhitt és elfogadott dogmák, az ember sokkal több mindenre képes lenne.... Kit érdekel a fizika, amikor a fantáziánk határtalan!?
Ha ti nem akartok repülni, legalább engem hagyjatok! :)

Boldog feszültséggel várom az Októbert. Nekem a legeslegszebb....

Pampapamm... Keringőzünk? Táncolsz velem? Gyere, táncoljunk... Ki vagy? Ja, csak álom a múltból....

Szereti a csokit. Megeszi a csokit. Meghízik a csokitól. Most nagyon nem érdekli. :D

Oroszrulettezünk? Miért? Csak a hecc kedvéért. Ha újjászületek, könyörögni fogok, hogy hülye legyek és egyszerű.... Olyan boldogok. Persze nyúlnak kell lennem a rengetegben... (mert "A" is az. Mert mi vagyunk azok. :D És mint ahogyan azt tudjuk, a Miska köcsög alattomosan tud nézni éjjelenként... :D)

Ülök egyedül a semmi közepén, nézem a naplementét. Illatos. A nyár utolsó illatai. Nem fog hiányozni más, csak a szabadidő meg a barack... És az éjszakák. Mert jók. Melegek, ölelnek. És földszagúak.

Kezdjük a címmel. :D
A múlt hétig kb. olyan hangulatban voltam, hogy... igazából nincs ilyen hangulat, a legmegfelelőbb kifejezés, ami jellemzi ezt az érzést: "leszarom".
Nameg a pályaválasztás... No, igen...

Valahogy egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy a tökéletes harmónia megtalálásához, a Miértek megértéséhez nem feltétlenül szükséges elvégeznem egy felsőfokú iskolát, és nem feltétlenül teszi jobbá a helyzetet, ha minden időm a pénzhajhászásról szól.

Valahogy... nem vágyam, hogy a társadalom zajától ne halljam a saját hangomat.

Megalkottam hát egy idilli képet: távol mindentől, egyedül. Esetleg egy jövőbeli kedves illetővel. (khm..khm...) Leszarni a társadalmi elvárásokat, hátat fordítani mindennek. Venni egy kis tanyát a semmi közepén, lovakat meg más állatokat tartani, és ebből élni meg. Villany nélkül. Festeni, rajzolni, olvasni, írni, zenélni, meg satöbbi... Mindezt részeletesen kifejtettem A-nak, aki egyből felvetette a sertésbőr zuhanysapka ötletét. :D Innen a cím....

Jó lenne... Vagy mégsem?
Azt hiszem, van egy új életcélom. De még nem merek szembenézni vele...

Valójában nem sétálok esőben, pocsojába sajnos végképp nem lépek, de kinézek az ablakon, és elképzelem. És szagolom a levegőben kúszó esőillatot.
Nincs kedvem felöltözni, felkabátolni, felbakancsolni, satöbbi. (lusta. már megint. utálja magát emiatt)

Ma belegondoltam, hogy nagyjából fél évvel ezelőtt mennyire más voltam. Óriási mértékben átformázta a sors (Isten?) segítő keze jellemem színtelen kis gyurmabábuját. (ezt a metaforát megjegyzem, azértis.)

Egy idézet egy énekeskenőcskétől, akinek valaha nagyon imádtam csalogányhangját: "Thanks for making me a fighter!"

Lent voltam, szárnyaltam, leestem. És most magamtól kell felállnom.

Saját életem van?
Ilyen érzés lenne?

hmm..

Szabad vagyok. Olyan vagyok, amilyen én akarok lenni, nem olyan, amivel másnak kellene megfelelnem.
Ami most vagyok, az csak én vagyok, csak az én felelősségem.
Felelősség.
Hogy megtaláljam a helyes utat.

félek magamtól?

Esőben sétálok, pocsojába lépek.
Megyek bakancsolni.

elharapnám saját torkomat

Miért?
Miért van az, hogy némelyek tökéletes külsővel születnek, amíg másoknak néha még a normális sem adatik meg?
Minden ember egyenlő, mondják, akik jobbak a többieknél....
Miért lesz valaki hihetetlenül tehetséges, amíg más csak egy elvakított átlagember?
Megint ez az igazságtalanság mardos...

A legrosszabb dolog rájönni arra, hogy abban is semmi vagyok, ami a legjobb magamban... Hogy ez a cseppnyi jó dolog sem jó. Csak magamhoz képest ér valamit. Hogy nincs semmim.
Hogy átlagalatti vagyok...
És pont azáltal válok azzá, hogy ezt nem tudom elfogadni.

Önmarcangolás.
Önsajnálat.
De utálom...
És az önutálat utálata taszít vissza az önutálatba...

Azt hiszed, hogy valamiben jó vagy, amíg magadon kívül másokra nem nézel rá. Aztán amikor meglátod, hogy amit te tudsz, az semmit nem ér, az eléggé össze tud törni...

Legalább ne hinnék magamban.

Akkor legalább magamnak nem hazudnék...

Az Út, amit bejárunk az életben, valójában nem csak a tetteinkből áll.
Legalábbis... azt hiszem, hogy a valós személyiségünk, a gondolataink fejlődése is egy út. Egy olyan tananyag önmagunkról, a világról, amit soha nem fogunk tudni teljes egészében megtanulni.
Olyan ez, mint egy létra. A Gondolatok Létrája.
De talán ezek a létrák, amik bennünk vannak, nem felfelé vezetnek, hanem lefelé. Mélyre, a valós világ háta mögé, magunkba.
És a legtöbb ember csak a létra tetején táncol, az érdektelenségtől merészen. Nem tudja, nem akarja tudni, hogy mekkora mélység felett egyensúlyozik, bekötött szemmel.

Hiba van a valóságban.

Igyekszem lejjebb kerülni. Igyekszem mélyebbre jutni. És ezáltal mássá, talán jobbá válni egyszer.

A legkönnyebb út a lejjebb jutásra, ha eltörik a lábunk alatt a fok. Márpedig sokszor eltörik: fájdalom, csalódás által.
És akkor ott vagyunk, valahol máshol az ismeretlenben, ahol körül kell néznünk, ahol újra kell értelmeznünk minden fogalmat.
Miért olyan nehéz önmagunktól lejjebb lépni? Miért olyan könnyű felszínesnek, boldognak és gondtalannak lenni, nem foglalkozni a mélységgel, csak nevetve forogni, táncolni a létra tetjén?
A merészség és a tudatlanság nagy úr - kevesen esnek le a földig. De a legtöbben csak akkor eszmélnek rá a helyzetükre, ha beszakad alattuk egy-egy fok...

Hová vezet az Út? Hol van a létra legalja?

A céljaink elérése sokszor akkor tűnik a legtávolabbinak, amikor megtettük az első lépést. Mert ilyenkor érezzük igazán, hogy ezért az egyetlen apró lépésért is mennyit kellett küzdenünk, és hogy mennyit kell még azon a hosszú úton, ami a végtelenségbe nyúlik előttünk...

a francba...

Vajon ki a "beteg"?
A paranoid skizofrémiás, vagy mindenki más?
Nem igazán tudok magamnak válaszolni a kérdésre. Csak azt tudom, hogy Donnie Darko egy olyan ember lehet, akivel szívesen beszélgetnék... Donnie tud valamit, amit a legtöbb ember nem ért...

Miután megnéztem a filmet, kb. egy óráig olyan erősen a hatása alatt voltam, hogy alig kaptam levegőt... A művészfilm a modern művészet legnagyobb lehetőségeit hordozó műfaja. A Donnie Darko valamilyen szinten tömegfilm is, de nekem valahogy sokkal többet jelent ennél. Olvastam a neten egy kritikát róla. Az volt a nevetséges, hogy a kritika írója nem értette a filmet. Szóval gyakorlatilag pont azokat a részeket fikázta benne, ami miatt a film annyira különleges. A csattanót pedig egyáltalán nem fogta fel a kritikus: a film végét kaotikusként jellemezte.
...
Ennyit a hülye kritikusokról. :D

Az alapvető gondolkodásra késztetés mellett a filmben volt egy mondat, ami különösen megmaradt bennem.

"A világon minden egyes élőlény egyedül hal meg."

Annyira igaz.
Az életem egy keresztúthoz érkezett. Talán ez az, amiért ezt a blogot is kezdem írni... Hátha ez segít.
Lehetőségek vannak előttem, és el kell döntenem, merre akarok továbbmenni.
Ezt a helyzetet egy baráti beszélgetés segített megfogalmazni magamnak. "Most tulajdonképpen összegyűlt elég XP-m a szintlépéshez, már csak azt kell eldöntenem, hogy milyen skillekre rakjak." :D
Emögött a költőietlen (:P) megfogalmazás mögött tulajdonképpen az áll, hogy az életem egy káosz.
Nehéz megtalálni a helyes utat. A helyes gondolatokat. A helyes életfilozófiát.

Most tulajdonképpen... egy mag vagyok. Egy olyan mag, amiből bármi kikelhet. Lehetek cseresznyefa, jázminbokor. Akár rózsa vagy fűzfa is... De lehetek csalán vagy gaz is.
És most kell eldöntenem, hogy mi akarok lenni. Ez csak rajtam múlik.
És muszáj, hogy jó döntést hozzak, hogy jó életet éljek, a jó felfogással. Hogy valahogy túllépjek a kilátástalanságon, amit ez a civilizáció jelent számomra.
Hogy ha majd egyszer visszagonolok arra, hogy hogyan éltem, akkor azt mondhassam, hogy "Igen. Jól csináltam. Nem bántam meg."

Mert minden ember, a világon minden egyes élőlény egyedül hal meg.

Köszönöm, Donnie Darko....